Szolga, vagy partner?

Folytatom az előző, gyereknevelési kérdéskört, kicsit más irányban. 

Addig nem csinálod a jó módszert/dolgot, amíg annak igénye nem a tiéd. Azaz: tudhatod, mi a jó neked, hogy mondjuk többet kéne mozogni, olvasni, másként élni akármelyik szempontból, amíg azt nem kezded érezni, hogy ez a te gondolatod. Addig, amíg csak mások miatt csinálsz bármit, az az ő hatásuk rád. Addig a szolgája/lenyomata vagy egy elvnek (embernek), nem a társa.

Ráadásul amíg ÉN nem érzem, igénylem, addig minek csináljam? Például mondhatod a legjobb barátodnak, hogy a társa egy gyökér és a baráti társaságból már mindenki kerüli, amíg ő maga nem veszi ezt észre, addig inkább szembeszáll mindenkivel, azért az egyért. Addig saját magára ragasztott vakságban fog élni, nem azt látja amit a többi ember. De amikor lehull a hályog a szeméről, amikor megtörik a “gonosz varázs”, akkor lesz igazad. Addig csak olyan valaki voltál, aki rá akarja erőltetni a véleményét valakire, aki nem vevő erre.

Miként jön ez a gyerekekhez? Érdekes a dolog, sok szempontból. Tanítjuk őket, neveljük, készítjük fel az életre, de ez őket nem nagyon hatja meg. Csak néhányukat érinti meg mélyebben: van jelentősége annak, hogy megtanítom rendesen mosogatni, hogy rendben tartatom a holmiját, hogy megtanul teregetni. Ez nekik csak piszkálás, szolgaélet.

Nekem is az volt… Lázadtam mint egy pulyka, mikor Anyu kihívott a konyhába és nekem kellett rántást készítenem vagy panírozni, netán egyedül főzni. Mindig azt mondtam, én ugyan senkinek, soha! Aztán mikor terhes lettem, akkor kezdtem hívogatni a nagymamám, mert Anyunak nem volt telefonja, hogy mit hogyan és miért.

Attól pedig igyekszünk megóvni őket, amit mi elrontottunk, próbáljuk másként formálni a sajátunkat, de ez, valljuk be: néha egyenesen lehetetlen küldetés. Gyakran odaállítom őket a kiborított szennyes kosárhoz, hogy forgassák ki a fonákjukon lévő ruhákat, mert hátha ebből megjegyzik, hogy miként kell belerakni a szennyest. De ez sem az ő elsődleges érdekük, most még. Így ez is szolgaság, nem partnerség. Szeretném, ha a nagy lányom már tudna főzni ezt-azt, de látom rajta: most hiába erőltetném. Majd hívogatni fog…. De nem baj. Mert mondjuk ezen kívül sok mindenben látom, hogy tökéletesen alkalmas már most az önálló életre, el tudja látni magát és a környezetét is rendben tudja tartani. A nagy fiam egyenesen kiköveteli, hogy főzhessen, de a rendben tartás még nem érdeke. Tud mindent, mit hogy kell, de még szolgaság. Majd kialakul az is, mikor sajáttá válik az igény.

Addig mi csak annyit tehetünk, hogy az élet minden területéhez odahívjuk őket, adunk nekik feladatokat, hogy valamennyire érezzék és lássák, hogyan kell. Majd amikor eljön a partnerré válás ideje, akkor nem totál kezdőként fognak nekiállni, hanem a meglévő szolgai, unott technikát tökéletesítik.

Érdemes írni a motivációról is. Mert az kell. Igaz, ettől még nem lesz belső igénye senkinek az adott dologra, tehát nem fogja legközelebb magától összeszedni a szemetet az udvaron, mert tegnap ezért ehetett még egy szelet tortát. De hátha legközelebb magától látja majd meg, lehetne ismét szedegetni, és az sem baj, ha megkérdi utána: kaphatok ezért jutalmat? Persze, de lehet, hogy a következő alkalommal “csak” az lesz a jutalom, hogy szép munkát végeztél. És ezzel is meg kell tanulni együtt élni.

Az egyik fiam még nem látja, nem érzi, hogy azért kell tanulnia, hogy bekerüljön a jobb iskolába, hogy azt tanulja, amit akar. Ezért motiválom. Kényszeríteni nem tudom, hogy tanuljon, de ígértem neki egy általa választott ajándékot, ha minden tantárgyból négyesre-ötösre javít. Kivéve a készség tárgyak, azok nem érdekelnek. Ő egy elég öntörvényű gyerek, nem feltételeztem, hogy ezzel hatni fogok rá, de azt kellett észrevennem, hogy mégis. Elkezdett feljönni, mindig négyesekkel, ötösökkel jön haza, és bár be-becsúszik egy rosszabb is, de mégis büszke vagyok rá, mert megcsinálja. Én pedig vehetem meg azt az ajándékot…. 

A lényeg pedig talán annyi, hogy nem feltétlen kell 700-szor elmondani valamit egy kisgyereknek, ahhoz, hogy megtanulja, mert azt hiszem ez egy régi elven alapul, miszerint: “Ismétlés a tudás atyja.” Ezzel szemben én kivitelezhetőbbnek tartom a “Megértés a tudás atyja.” elvet. De még ez sem elég a gyerekeknél, mert mint fentebb írtam, amíg nem fűződik konkrét érdeke hozzá, addig a nemszeretem munkák, feladatok nem fognak sajáttá válni.

Hello, Liberalism!

Terjengenek az írások, összevetések a neten, miszerint a poroszos vagy a liberális nevelés a jó? Van akinek ez, van akinek az vált be, bár erről azt hiszem a leginkább érintett gyerekeket kéne megkérdezni, illetve megnézni az eredményeket évek múlva. De ez ugye nem így működik, hisz minden ember jellemét sokkal több dolog befolyásolja, nem csak a szülői minták, elvek.

Én úgy gondolom, a liberalizmus fogalma ebben az esetben eléggé el van ferdítve, illetve rossz szögből van megközelítve. Mert az ideális gyereknevelési módszert nem nevezném el ily módon semmiképp. Ugyanis valahol középen van az elcsépelt arany középút, ami üdvös lehet. Lehetek liberális úgy is, hogy nem a gyerekem dönt fontos, akár őt magát is érintő kérdésekben, illetve lehetek poroszos úgy is, ha egyébként nincsenek rendes elveim a gyerekekkel kapcsolatban.

És itt akkor kitérnék erre. Sok szülő csak úgy, lustaságból szigorú. Azaz az adott dologgal nincs kedve mélyebben foglalkozni, illetve abban a pillanatban a gyerekkel hosszabban megvitatni a dolgot, ezért simán tiltva van. Velem is volt párszor ilyen, még az elején, és szinte mindig rájöttem, hogy semmi de semmi okom azt a dolgot megtiltani, rá kell szánni 10-30 percet, elmagyarázni, átbeszélni, és simán meg lehet engedni. Hogy egy példát mondjak (nem saját): “Kés villa, olló, nem gyerek kezébe való” Miért is? Mert veszélyes dolgok, de az lehet egy kanál is…. Tanítsuk meg bánni ezekkel az eszközökkel, beleértve azt is, miként szállítjuk, visszük egyik helyről a másikra, hová pakoljuk ha már nem használjuk, satöbbi. Így már nem fogja hátrányként megélni azt, hogy mondjuk az oviban ő nem tud késsel enni, vagy sosem kapott ollót a kezébe, hogy vágjon. Aki fél ezektől, próbáljon ki egy hegyes ceruzát vagy akár egy fésűt, hajkefét, és még hosszú a sor. Hisz mindenből lehet veszélyes eszköz…

De elkanyarodtunk, nem ez volt a fő irány. Azt gondolom, kell minden gyereknek és embernek a keret. A határok. Nekünk felnőtteknek kicsit tágabbak ezek, de nekünk is van munkahelyünk, ahol megvannak a saját belső szabályok, amiket be kell tartani, így vagy úgy kell viselkedni. Azaz mikor még új volt nekünk, akkor ezeket meg kellett tanulni, megnevelődtünk, beletanultunk. Tehát megvannak a saját kereteink, így a gyerekekéről is ejtsünk pár szót.

Mindig úgy gondoltam, két egyforma ember nincs, így ami az egyiknek jó és hatásos, a másiknak nem biztos hogy megfelelő. Ennek megfigyelése, kiismerése a mi feladatunk, és a személyes dolgok beállítása is. Persze megvannak azok az erős szabályok, amikhez minden külön egyéniségnek is tartani kell magát, de a többi már finomhangolás.

Lényeges, hogy ameddig én a szülő vagyok felelős a gyerekemért, az ételéért, a lakhelyéért, úgy az ezzel kapcsolatos döntéseket én hozom. Megbeszélhetjük, ha vannak véleménykülönbségek, bevonni a gyereket nem valami isten ellen való vétek, de azért nagy döntéseket rábízni úgy gondolom eléggé felelőtlenség. Hisz mint fentebb írtam, ha rossz döntés születik, akkor a felelősség kié? Az enyém. A szülőé. Így azt hiszem a liberalizmus az én értelmezésemben úgy néz ki, hogy meghallgatlak, ellenvetésed lehet, de az összes tényező és lehetséges kimenetel ismeretében mi, a szülők fogunk dönteni.

Ott van még az a kérdés is, hogy a nagyobbakkal, akik korban már felnőttek, velük miként oldjuk ezt meg. Hisz ha iskolás, ha nem, már bizony 18 elmúlt, jogilag felnőtt. Nálunk ez mondjuk egyszerű, mert nincsenek harcok, bejelenti hová megy, elkéredzkedik, tudok a dolgairól. És úgy gondolom, ez így normális. Nem hiszem, hogy ne engedném el akárhová, de ha ellenvetésem lenne, akkor megbeszélnénk, aztán meglátnánk mi jön ki belőle. De erre nem tudok példát mondani a saját életemből, csak ezt a feltételes módot. Viszont megkérdeztem őt is, és ugyanezeket mondta el, amit itt fentebb leírtam. “Ha nem engednél, nem mennék” illetve a felelősséggel kapcsolatban is.

Arra visszatérve, hogy nincs kedvem megengedni valamit, amit egyébként akár meg is engedhetnék. Ennek van egy szelídebb, nem lustaságból eredő verziója is. Az, mikor akár meg is engedhetném, de nem akarom elkapatni, nem akarom, hogy elszaladjon vele a ló, vagy természetesnek vegyen olyasmit, amit inkább ki kell érdemelni. Ezért mondjuk nem engedem minden nap a számítógépemhez játszani. Vagy ugyanezen játszásért el kell mosogatni.

Mindent összevetve azt gondolom, a liberalizmus jó, de annak is meg kell hogy legyenek a határai. Nem vagyunk hippik, igaz, viktoriánusok sem. A téma pedig túl nagy ahhoz, hogy akár egyik, akár másik oldalon fixen meg lehetne állapodni.

Sorozatosan

Valószínűleg mindenki néz valami sorozatot. Mára ez rutin lett a hétköznapi életben. Van aki mindent bevállal, van aki megválogatja mit enged át a szűrőn. Anno a színészeknek ez volt a vég, tévében szerepelni. Bár elég sokan jól megéltek belőle, de mégis a nagy dolog a mozi. Itt halljatok fennkölt hangot, mikor ezt a szót olvassátok, hogy mozi 🙂 Na de a lényeg. Az utált tévé mára az a helyszín lett, ahol a nagy dolgok zajlanak. Senki nem vitatja a mozi varázsát, mert van amit igenis nagyban és jó hangzással kell nézni, amit egy házimozi sem ad vissza-szerintem. De azért ma, az okostévék és dolby hangzások világában, nem sok lépést tennék a moziért, ha valami hozzáférhető másképp is. Főleg, hogy öregszem. Vagy valami hasonló. De legutóbb, mikor moziban voltunk esti előadáson, rájöttem, nekem max. a matiné való vagy délutáni vetítés. Mert a hangerő elaltat, amihez külön segítség a sötét, és a kellemesen kényelmes ülések. Nem is emlékszem sokra a filmből….

A sorozatsztárok jól keresnek. Ismertek. Sztárok. A világ változik, így mára már nem büdös egy filmszínésznek sem, ha sorozatszerepet kap. Hisz így legalább porondon marad akkor is, ha esetleg már nem bombáznák filmajánlatokkal. Pénzt kap érte. Az én hozzá nem értő véleményem szerint pedig a készítőknek sokkal jobban megéri reklámok, azaz bevétel szempontjából a sorozat. Miután rászoktam, sok évvel ezelőtt, azóta egy-két filmnél, ami igazán jó volt, hiányzott az érzés, hogy jövő héten folytatódik. Holott tudom, egy jó sztori vagy épp megtörtént eset megfilmesítése pont attól jó, hogy teljes történetet kaptunk, méltó lezárással. Ami egy sorozatnál gyakran nincs meg, hisz egyiket-másikat csak úgy, hirtelen hagyják abba, anélkül, hogy lezáródna a történet.

Van, amelyiket egy szereplő miatt kezdem el nézni. Van, amelyiket a sztori miatt, és sokszor a rendező neve az, ami próbadarabbá teszi némelyiket, néha csak pár rész erejéig. Amúgy olyan jó agykontrollosan, néha csak meglátom a címet, ami sokadszorra jön szembe, és felkelti az érdeklődésem. Elolvasom amit találok róla, és megpróbálom. Az ily módon felfedezetteknek 70-80%-a nézős lesz.

Van olyan, amikor elkezdek egy nagyon várósat nézni, és egy-két rész után rájövök: nem hiányzik. Mert ez bizony fontos! Két rész között hiányozzon, éljenek tovább a szereplők a fejemben, legalább néha gondoljak rájuk. Aha, pontosan olyan, mint egy-egy emberi kapcsolat. Volt ez, amit a férjem ma sem ért, miért nem tetszett. De nekem tök lapos volt. Párat megnéztem, de utána sosem jutott eszembe. Letöltöttem rutinból, aztán elpakoltam és eszembe sem jutott. Láttam egy idő után, jééé, itt van 3 rész, de még mindig nem mozdult meg bennem semmi, hogy nézni kéne. Így töröltem, és annyiban hagytam. Azóta sem jutott eszembe. De most végiggondoltam, vajon miért van ez így.  Számomra a karakterek laposak, unalmasak, a sztori eléggé hétköznapi, és nem is értem mit lehet ezen ennyit nyújtani. Váljanak vagy ne, aztán hagyjanak vele békén. De hát, -mondja a férjem,- a Rózsák háborúja is jó volt, ugyanez a “hogyan csesszünk ki minél jobban a másikkal” dolog miatt. Oké, de az egy film, nem egy sokrészes sorozat! Ráadásul jobban ki volt dolgozva. Tehát a sorozattá nyújtás nem mindig jön be. Bár tisztában vagyok vele, pont elég sok embernek tetszik ahhoz, hogy még sokáig velünk legyen. Nos, amíg nem kötelező nézni, legyen.

Vagy ez sem annyira izgi már, az első évad után. Pedig szintén nem rossz a maga nemében, de ha darálod, rájöhetsz, hogy eléggé sematikus, mindig ugyanaz történik benne, semmi nagyobb izgalom. Pedig titkosügynökös, a szereplők is jók, de két hét alatt egyszer nem jutott eszembe.

Igazából a rendező kérdést boncolgatnám egy pár mondatban. Shonda Rhimes jó. Ehhez kétség nem fér. Pont mint J. J. Abrams. De nekik is vannak olyan vonalaik, amik egy idő után érthetetlenek (hogy miért mennek még mindig), vagy túl komplikáltak lesznek, és elkaszálom őket.

Kibontom. Shondának szerintem a főműve A Grace klinika és a korán elkaszált Private Practice is elég szép kort élt meg. Volt persze más orvosi sorozatos etapja is, Dzsungeldokik néven futott itthon, ami nekem tetszett, de nem ért meg sok évadot. De legalább hozott át jó színészeket belőle a Grace-be. Másik szuper sorozata a Botrány,  politikai, jók a szereplők, jó a sztori-olyan, amit simán bele tudok illeszteni a valóságba, és mindig van olyan cliffhanger, ami miatt nem lesz unalmas. Ellenben a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot, na az elég kibírhatatlan lett nekem a második évadra. Hogy ezek az ügyvédtanulók mindig belekeverednek valamibe, lehetőleg teljesen “életszerű” gyilkosságokba, hogy sosem keverednek ki a kusza helyzetekből igazán, teljesen hiteltelen. Abramsnál ez a Heroes és a Lost volt, amiket tényleg csak “becsületből” néztek végig sokan, velem együtt. Azaz ha x évadot végigtoltam, ezt az utolsót is lenyomom, kíváncsi vagyok, mit hoznak össze a végére. Nos, ez is kár volt, a vége máig érthetetlen, semmi. Mindkettőnél. A végére tényleg a darálás maradt, semmi izgalom, semmi “nézném még”, “miért van vége” érzés nem maradt, mint mondjuk a Haláli hulláknál. Azt nagyon szerettem. 2-3 évente megnézem újra, és mindig jó. Mint például a Gilmore girls is mindig tud adni.

Visszatérve az elejére, mi a fontos, mitől jó egy sorozat? Ne csak unaloműző legyen, mert egyrészt nem sűrűn adatik meg az unalom érzete, másrészt olyankor inkább elütöm az időt valami értelmesebb dologgal. Tehát csak azért ne menjen a tévé/laptop, hogy legyen egy hang a szobában. Inkább olyasmi, hogy az ezzel töltött időm legyen minőségi, szórakoztasson, hisz nyugodtan nézni valamit nem adatik meg túl gyakran (az én életemben egy 40 perces sorozat kábé háromszorra nézhető végig, egy 20 perces kétszerre). Szóval legyen szerethető. Hiányozzon, legalább egy kicsit. Mert persze azért nem ez tölti ki az életem, nem sírok könnyesre párnákat filmek miatt, de az, amelyik eszembe jut, amelyiknél gondolkodom, hogy mi lesz vajon, az jó-nekem.

Mi lenne, ha…

Mindenkiben van jó adag „mi lenne, ha” gondolatsor. Mi lenne, ha szőke lennék, mi lenne, ha Amerikában élnék, mi lenne, ha gazdag lennék, stb. Van, amit meg tudunk valósítani, azaz kipróbálhatjuk, pl. milyen lenne szőkén az élet, de sok mindent nem lehet egyik napról a másikra körénk varázsolni. Ma, elhízva nem láthatom, milyen lenne vékonyan az életem. De fantáziálhatok arról, hogy mondjuk, sok problémám az életemben ebből adódik, és ez megszűnne, ha eltűnne a felesleg. És valóban: minden változás hoz magával más változásokat, ez tény. De azt hiszem, a nagy dolgok általában maradnak. Tehát ha ma ilyen vagyok, mínusz öt kilótól sem leszek sokkal másabb. Szerintem nem azért kell akarni a fogyást, hogy hirtelen eltűnjenek az aggodalmaim, mert aki erre hajlamos, az mindig is fog aggódni dolgok miatt. Csak mindig más lesz az indok az aggodalomra. Elképzelhetünk ez másik ént, aki ott bent bujkál, de azt hiszem, ha tényleg létezik, akár most is előhívhatjuk. Ha teret adunk neki, élni fog vele. Lehetsz jobb ember már ma, elhízva is, és talán ez fog lazábban elindítani a pozitív változás felé. Ami még talán lényeges, bár semmi, ami feltételes nincs bizonyítva, ami valószínű az nem igaz, hogy várhatsz csodát a fogyástól, és valóban az lesz-a testednek. De a remélt boldogsághoz, lelki üdvhöz ennél kicsit több kell.  Nem csak a fizikai változás, hanem gondolat-nagytakarítás, mikro és makrokörnyezeti tényezők összessége, és a többi. Lényeg, hogy ha kint változni akarsz, akkor kezdd bent. Ha eljutsz oda, hogy mindegy is miként nézek ki, mert így is-úgy is boldog vagyok, szeretem az életem, akkor jó. Ha nem szeretem, akkor soványan sem fogom…

MIÉRT IGEN, MIÉRT NEM?

Mindig, mindenre van magyarázat. Akár magunknak, akár másoktól. Kérdés, off vagy on ember vagyok? Lehet választani, de ha az utóbbit választod, azzal kikapcsolsz minden teremtést… Ha a válaszod az élet adta kérdésekre, vagy mások által kért dolgokra, hogy “nem, mert”, akkor neked  kifogásaid vannak. Benne vagyok én is, még csak most léptem a változás útjára, de megy a dolog. Jó érzéssel tölt el, hogy akármilyen rossz az idő és jeges az út, örömmel megyek le a boltba, vagy akárhová, mert arra gondolok: azért igen, azért jó most nekem, mert így is mozgok. Így haladok egy lépést az utamon, ami az áhított súly és edzettség felé visz. No és mire is lenne jó, ha rossz kedvet ápolnék? Egyrészt attól még menni kell, és ott a stressz, rossz közérzet, rossz hangulat, kedvetlenség… mire jók ezek?

Na persze ott van a „miért igen” jó hatása mellett, a „miért nem”-nek is a jó hatása… Gondolok itt az evésre. Neeeem arról van szó, hogy akkor most már minden “miért igenes”, például: azért eszem meg a tortát, mert finom, hanem ellenkezőleg: azért NEM eszem meg ezt már, mert eleget ettem, mert fogynom kell, satöbbi. Figyeljünk a részletekre, és az kiegyenlítődésekre is, mindenképp.

MELLÉKES, SZINONIMA

Ha ráléptél a jégre, sokszor bekerülsz egy szinte kivitelezhetetlen helyzetbe. Mert már se előre, se hátra nincs út. El lehet persze kerülni a jeget, a csúszós helyzeteket, de nem mindig jön össze. Ha nem figyeltél és ráléptél, meg kell gondolnod minden következő lépést. Mert lehet, hogy elesel. Nagyot esel. Kivárni nem tudsz, A “majd elmúlik” nem minden problémára hatásos, mert van, hogy messze az olvadás, nem állhatsz ott hetekig. Mindenki megpróbál állva kijutni a rossz helyzetből, de sokszor nem megy könnyen. Néha le kell menni a földig, négykézlábra állni, hogy kimássz a bajból. De a lényeg, hogy mindig állj fel ha a jégfolt a hátad mögött van, sose feküdj le tartósan, mert azzal csak tetézzük a meglévőt problémát. Szinonimával: ha lemásztál a jégfoltról, és négykézláb mész hazáig, akkor: kiszakad a nadrágod, sebes lesz a térded, és még hülyének is néznek. Kell az a beütött feneked mellé?

Oly gyorsan száll…

Könyörtelen.

Mindenhol ott van, mégsincs sehol.

Nem látom, csak érzem.

Nyomait rajtam, bennem hagyja.

Nem szeret engem, nem szeret senkit.

Nincsenek érzelmei, nem tudok hatni rá.

Csak teszi a dolgát.

Múlik az idő… Sosem áll meg, és az élet rövid. Persze, mikor még úgymond nem számít, akkor nem az. Akkor még nem törődünk vele. Az a nagy baj, hogy mikor már tudatunkra ébredünk, mármint eléggé tudatosak leszünk, addigra sokszor már a fele eltelt. Jó esetben a negyede vagy a harmada…. És mi is a tudatosság? Honnan tudhatjuk, hogy ahogy élünk, ahogy a gondolatainkat alakítjuk, az jó-e? Ez ugye legtöbbször csak utólag derül ki… Sajnos. És erős törvények ezek. A tegnap már elmúlt. A holnap még itt sincs. És a ma? Halogatsz? Csak feltételes mód van? Kéne, jó volna… Vagy még az sem, mi?

A legjobban azt utálom ebben, hogy mindig gondolok rá, és tenni nem tudok ellene. Az ellen, hogy mennyit elvesztegettem… Hogy rosszul csináltam, részben. Mert van ami az életemben jó, és nem cserélném el, de van, ami egyelőre kilátástalan. Még akkor is frusztráló, ha tudom, hogy minden alakul, folyamatosan változik és úgyis meglesz, ami az enyém. De mikor ötlettelen vagyok, mikor csak tudom, hogy kellene, de nem látom hogyan, akkor az stresszel. Ráadásul én sem vagyok időutazó, az enyém is múlik, könyörtelenül.

Ezeket a gondolatokat nem tudom, miként vitathatnám meg a gyerekeimmel. Hogy adhatnám át nekik, mennyire fontos a jelenben történő minden, mivel erősen befolyásolja a jövőt. Hogy minden mai cselekvés egy elvetett mag, amiből nem tudjuk mikor és nem tudjuk mi fog kikelni. Gondolkodom erősen, hogy adjam ezt át, hogy értsék. Hogy majd segítségükre legyen. Hogy tudják ezt, mert fontos….

Tudom ám, hogy a legszebb béke és gazdagság is megfordulhat egy pillanat alatt, és változhat szegénységgé, káosszá.A béke talán mindig egy illúzió, szünet a két háború között. Talán így van, talán ez túl pesszimista. Lényeg, hogy ha minden jó, akkor is kell lennie vésztervnek, de mi itt manapság szinte csak ilyenből tudunk élni. Vészforgatókönyvből. Mert marhára nem látjuk még a jelent sem, elmosódtak a határok, semmi nem tervezhető és emiatt jövő sincs. Egyik napról a másikra élve nem lehet hosszú távú terveket szőni, illetve nehéz.

Kérdés, hogy miért is akarunk annyira tervezhető életet? Hisz azt mondják a bölcseletek, hogy élj a mának, légy benne a jelenben. Ha pedig a jövőt tervezem, az nem a jelen. És itt jutunk vissza oda, hogy el kell vetni a magokat. Ha tudom, mit akarok elérni, majd csinálni, azt ma kell elindítanom. Több úton is. Hisz nem minden mag kel ki.

Azon gondolkodom, vajon hány és hány olyan ember van, aki tudna változtatni az életén,  de önmaga gátjaként működik? Úgy gondolva, hogy 40-50-akárhány évesen már késő, már jó lesz úgy, ahogy van, és megmarad ott, ahol igazából sosem volt boldog? Értem ezt bármire. Kapcsolatra, munkára, lakhelyre, életmódra, életre.

Érdekes egy társadalom ez, a legtöbb ember szerint jó a tapasztalat, de mégsem keresett a koros, középkorú munkaerő. Mindenki tudja mit kellene tenni, de kevesen cselekszenek. Akik igen, azok hamar háttér nélkül maradnak. Jó ez valakinek? Annak, aki a hamis biztonságból tekintget kifelé, és úgy gondolja, a négy fal majd megvédi mindentől? Érdekes egy világ, furcsán érdekes emberiséggel. Nem kritizálok, csak gondolkodom. Csak keresem a válaszaim, mások válaszait.

 

 

 

 

Fogadd meg a tanácsaid

Majdnem mindenki remek tanácsokat tud adni-másoknak. Így kéne, így csinálnám, satöbbi. Ez sokszor tényleg ennyi, önmagunkra nem alkalmazható, mert nem vagyunk abban a helyzetben, de elképzelni azért el tudjuk, mit tennénk, ha úgy lenne. Mi van viszont akkor, ha ránk is illik a helyzet? Ha van sepregetni való a mi házunk táján is? Joggal adhatunk-e tanácsot ilyenkor? Úgy vélem igen. A kérdező szempontjából semmi jelentősége annak, hogy mi magunk alkalmazzuk-e, főleg ha egyébként az egy okos ötlet, véghezvihető és működő dolog. A saját szemszögünkből nézve van jelentősége, hogy miként is van az, hogy ha tudom mit kell tennem, de még mindig ellenkezőleg cselekszem,? Ha körülöttem pedig minden ember sikerrel alkalmazza azt, számomra sincs egyéb akadálya, akkor én mi a fenére várok?

Igen, történik ilyen velem is. Mert nagyon jó tanácsokat adok. Épp, mint mások. De kicsit olyan ez, mint ez a tanulságos történet:

“Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött:
– Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:
– Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta:
– Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:
– Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.
Gandhi azt válaszolta:
– Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”

Testesítsd meg azt, amit tanítasz, és csak azt tanítsd, amit megtestesítesz.

(Dan Millman – A békés harcos útja)

Most, ebben a pillanatban épp én is gyakorlom ezt, a megtestesítést. Egy hete segítettem elindulni valakinek valamerre, és volt pár napom, míg végiggondoltam, hogy tulajdonképp én is mehetnék. Szükséges is, lehetséges is. Akkor ennyi, nincs tovább kifogásgyártás. Átváltottam az agyam a “miért nem” helyett “miért igen”-re. Könnyebb lett az élet súlya egy fokkal, az biztos.

Fogadalom

Új év van, és én a régi vagyok. De mint mások, én is akarok változni! Nos, ennek az első lépése a fogadalmak megtevése:

  1. Megfogadom, hogy sosem lesznek körömfotóim a facebookon. (Azt hiszem az enyémekkel nem is kell dicsekedni. Hacsak nem a sima, átlagos kinézetük miatt.)
  2.  Megfogadom, hogy ételfotókat is csak különleges esetben fogok feltölteni. Például ha bogarat eszem, vagy rágcsálót, esetleg varjút. Vagy ha afrikai utamon megkínálnak majomagyvelővel. De ezek soha nem fognak bekövetkezni, és itt tényleg bátran lehet “sohát” mondani….
  3. Ha körömpörköltet főzök, akkor rakok fel körömfotót. Ki is lakkozom.
  4.  Megfogadom, hogy idén sem fogok dohányozni. Bevallom, ez sem lesz könnyű, de azért majd nagy nehezen ellenállok…
  5.  Megfogadom, hogy idén lefogyok. Vagy jövőre. Nos, valamikor biztosan. Majd utólag elgondolkodom a dolgon.
  6. Megfogadom, hogy idén 2017 lesz. És mivel a szám jegyeinek összege 10, pont ennyi hónapon át nem fogok káromkodni. Vagy csak egy kicsit. Majd ez is kiderül utólag.
  7. Megfogadom, hogy idén sem fogok balettozni, traktort vezetni és Szibériába sem megyek.
  8. Megfogadom, hogy ezerszer leírom az “a” betűt.

 

Nos, ennyi. Pont elég lesz betartani.

 

 

Sokat várunk el Mari nénitől

Hisz rendes asszony. Eljár a templomba, tisztán tartja a házát, minden nap főz valamit, hétvégén többet, mert jönnek a gyerekek, no és állatai is vannak. Azokat is rendre tisztán tartja, ellátja minden nap. Nincsenek nagy igényei, legyen gáz, meg tűzifa, és kenyér a boltban. Rég nem süt már, bár fiatalon sok tésztát kellett begyúrnia. Egyszóval Mari néni átlag asszony. A szemetet a szemétbe dobja, és nem éget műanyagot a hátsó kertben. Mégis azt mondják neki a tévéből: ő tehet a globális felmelegedésről. Mert mindenki tehet róla. Mari néni, Tibi bá’ a szomszédból, meg a kutya is. De a tehén főleg, mert metánt ereszt ki magából… Oké, holnaptól nem iszunk tejet. Majd vesszük a boltit. Vagy most akkor mi is van? Gondolkodott Mari néni egy sort, aztán úgy döntött, a  tehén marad. Csak nem a Riska tehet már arról a jégolvadásról…

Szóval világ Mari nénii egyesüljetek, és kérdezzetek! Mert az a legnagyobb baj szerintem, hogy minden hírcsatorna általánosítva fogalmaz. Beszélnek légszennyezésről, felmelegedésről, tudósokról. Semmi konkrét. Nem mesélik el, hogy miként lehet ezen változtatni, hogy számít a kicsi, de azért nagyjából nem sokat. Hogy az ipari füsteregetés, az olajkitermelés és -minden modern ismeretünk ellenére még mindig túl nagy mértékű- felhasználás azok, amik igazán számítanak. Hogy én tehetek valamennyit egyénileg a környezetért, de ez nagyjából annyit ér, mintha a tengert kanalanként akarnám odébb hordani… Hogy egy-egy Mari néni is sokat tehet azért, hogy a közvetlen környezete káros anyag kibocsátás-mentes legyen, hogy okosan használja fel a csomagolóanyagokat, hogy olyan termékeket vegyen, amik öko csomagolásúak (bár… abból a kis nyugdíjból ez nem mindig fog összejönni), de nem eleget. Akármennyien összeállhatnak, nem sokkal több jég marad majd az északi sarkon. Mert ez van. Egy fecske nem csinál nyarat, mint tudjuk. Minden jó szervezkedés ellenére az ember kényelmes, amit megvehet, azt meg is fogja venni, szeretjük a modern technika vívmányait, és a többi. Hiába mondják, hogy a Trabant pont annyival közlekedhet, mint a Mercédesz, mégsem az előbbire vágyunk, nem azt vesszük meg, ha lehet.

Így aztán Mari néni sem érezte magáénak a problémát, mert úgy érezte, megtette amit tudott. Olvasott ő modern irományokat, például arról, hogy a bolti kenyérbe’ mi minden van, hogy a szabad tartású tyúk húsa jobb, mert nem szenved az állat, de még mindig nem érezte magáénak a problémát, mert tyúkot ő is nevelt, kenyeret meg mint mondtam, már nem tudott gyúrni. Így a Híradót megnézte, a beszélgetős műsorokat megnézte, de minden olvasottsága ellenére, egyszerű mivoltánál fogva csak azt érezte, amit tudott megtett, és különben is: szerencsére ő nem olyan hülye mint azok az elvakult néni és bácsitársak, akiket az államfő címkéjű szektavezér behülyített, és a cébéába járnak… mert az az állami bolt. Ugyan! A sarki vegyes pont elég, ott még házi tojás is kapható, igazi tyúkok alól. És, hiszed vagy sem, sokszor olcsóbb is, mint az a flancos cébéla.

Átváltok, és elmesélek pár érdekes, általam (is) megállapított dolgot. A világ egy jó hely. Szépek a fák, szépek az állatok, és jók az emberek. De a világ emellett egy szar hely is. Tele van haszonleső emberekkel, akik cégek és vállalatok mögé bújva csak a profittal foglalkoznak. Akiket semennyire nem érdekel a nagymértékű környezetkárosítás, és a hasonló dolgok. Ezek teszik rosszabbá a helyet, mint amilyennek kéne lennie.

Például ott a fűtés. Lehet fával, és lehet a nem fosszilis gázzal is. Bár el tudnék filozofálgatni arról, melyik károsabb hosszú távon, hogy mikor lett gázfűtés és mióta van mélyrepülésben az élővilág állapota, a Föld állapota, de most nem teszem. Szóval ma, Magyarországon ha gázt akarsz bevezetni, fizetned kell 200e ft (itt ennyi) csatlakozási díjat. Ezért bevezetik az utcáról (2 méter) a gázt az udvarba. Onnan a házba vinni és kialakítani a fűtést még jó sokba fog kerülni. Tehát fizettél 200e ft-ot azért, hogy a lehetőség a tiéd legyen, megveheted a részed az isteni gázból. A mennyei mannáért nem kéne ennyit fizetni… Őszintén szólva ez nekem lehúzás. És mint ilyen, eléggé bosszant, úgyhogy utánanézek más, fától eltérő fűtési módnak is. Nosza, nézzük a napelemet. Hisz az a leginkább környezetkímélő! Nem részletezem. De mivel nem nyertem a lottón, napelemünk nem lesz…. Itt most azt akartam érzékeltetni, hogy nem akarok tovább a fosszilis fával tüzelni, akkor vajon spórolok-e. Akkor könnyű lesz-e hozzájutnom valami olyanhoz, ami a Földemet óvja, ami a környezetem káros anyag-kibocsátását csökkenti? Nos, a válasz nem. Nem lesz könnyű. Sőt, többe kerül minden. A legolcsóbb venni egy kályhát, és hasogatni a fát. Vagy szenet venni, mert az még olcsóbb, de ahhoz jobb kályha kell. Ami bírja. És sajnos a szén nagyon mocskos, sok a hamuja, büdös is, tehát: olcsóóóó!! Mert a legproblémásabb és leginkább káros az olcsó. Hogy van ez akkor?

Mint például a brikett. Nagy divat most, mert tiszta, nem kell fát vágni, könnyű vele begyújtani és nagy az égési kalóriája, tehát melegebbet ad, rövidebb idő alatt. De azért megsúgom: nem ég annyi ideig, mint a fa. Tehát a víztartalomnak azért van annyi előnye, hogy miatta tovább tartja a parazsat a kályha. No és a brikett gyártás is egy nagy humbug. Először szemét és gallyfeldolgozás volt, mára pedig nagyipar lett. Szeptemberben 5600 ft-ért vettem egy mázsával belőle, mára, decemberre 7000 ft lett. Mert viszik. Mert jól megy. És ráadásul pont emiatt már nem szemétfeldolgozás az alapja, hanem a normális, vágott fákat is briketté dolgozzák. Mert több a haszon belőle.

Ezért aztán visszatérve az elejére, senki ne piszkáljon engem vagy Mari nénit azért, mert olvad a sarki jégtábla. Semmi közünk hozzá. Mi csak annyit tudunk tenni, amennyi a kereteinkbe belefér. Azok akik tenni tudnak, nem a mi világunk részei.

Uff

Lebegés–tervszerű és véletlen

Mindig van valami, ami kiboríthatja az embert. Nem, nem fogok guruzni, hogy csak ha hagyod meg ilyenek, ez most nem az a fejezet.

Minden pillanat valaminek az utolsója, és ugyanez a pillanat valaminek az elsője. Például szentül hiszem és tudom is, hogy ez az utolsó év, mikor 13-18 fokos konyhában dolgozhatok. Megoldódik ez is, lassan de biztosan. Érdekes, hogy míg nem tudod lesz-e változás, addig könnyű elfogadni a rosszat. De most, hogy egyre közelebb az áhított cél, a másfajta fűtés, most már nagyon nehéz elviselni ezt a hideget…

Jött az állami adomány-tűzifa felhívás a napokban, aminek kapcsán megkérdezte egy barátnőm, én jelentkeztem-e már. Mondom nem, mert már férjnél vagyok, ezáltal azt nem kapok. Vannak nálam sokkal rászorultabbak, én ezt tudom. Bármire, nemcsak tüzelőre. Én jól elvagyok a sorsommal, bármennyire ki is akadjak időnként, tudom hogy nekem azért jó. De ami bosszant az egészben, hogy mindez csak nézőpont kérdése. Mert a nagy átlaghoz képest én is nagyon átlagos életet élek, a mélyszegénységhez képest gazdag vagyok, de azt hiszem ez a nagy átlagnak nevezett élet máshol (sok helyen) kicsit másként néz ki… Tudom, mert a tesóm is átlagos életet él máshol, és teljesen más, mint ez….

Halad valamerre az életem, nem csak lebegünk a semmiben. Itt mindig történik valami apró előrehaladás, de ezért tenni is kell. Az viszont baj, hogy nem tudok érte annyit tenni, amennyit szeretnék. Mert sok mindent nem tudok megoldani, nem tudok megteremteni, pedig a szándékom megvan. Csak az kevés sajnos. Szándékból nem lesz vacsora.

Nos, amit még le akartam valahogy írni, az az, hogy valamiért mi itt vagyunk. Nekem sosem jutott eszembe a kivándorlás, valahogy mindig másfelé vittek a gondolataim. Talán ez az én hibám. Semennyire nem voltam tudatos ebből a szempontból. Vagy csak az elhibázott döntéseim aktuális következményei foglalták le az életem, és semmi tervszerű nem volt benne, mikor kellett volna… Nem képzeltem el az életem 10 év múlva, 20 év múlva, nem figyeltem jelekre, hogy vajon ha ezt teszem akkor mi lesz, vagy ha azt akkor mi lesz, engem mindig csak vitt a víz. Tettem amit akkor kellett, onnan ide, innen oda mentem, szóval ezt most hibának látom. Most egy kicsit késő, illetve nem késő, csak nehezebb lenne. Tulajdonképp régebben a bátorságom sem volt meg. Most sincs, csak másképp látom az egészet. Azt, hogy mindig nehéz, mindig félelmetes, de csak elindulni. Utána úgyis adja magát a helyzet, mindig, minden helyzetben megoldásokat kell találnunk, ez az élet. Hogy ennek a helyszínét hogy hívják, na az a részletkérdés.

De mindig lesz, ami kiborít. Lesznek utolsó pillanatok, lesznek elsők. Az én guruságom azt hiszem kimerül ebben a “szard le az egészet, úgyis lesz valahogy” életfelfogásban…

 

 

 

Költsek, ne költsek? Inkább írok….

Engem egyre jobban zavar a karácsony körüli óriási költekezésre buzdítás. Tudom, más is így van ezzel, hisz reneszánszukat élik a kreatív ajándékötletek is, szinte mindenből lehet  valamit csinálni. Vannak szuper ötletek és vannak olyanok is, ahol több a befektetett pénz, mint a megspórolt összeg. Itt az eredmény lehet ami kárpótol, és a kézzel készített ajándék, a saját alkotás öröme.

     Amiről írni akarok, az az iskolai ajándékozás. 4 iskolás gyerekemnél erre összesen kb.6000 forintot költök idén. Házi készítésűt adni ciki, párszáz forintért gagyi van, így a keret általában 1000-2000 ft között váltakozik. Tanárfüggő. Nos, az összesen kiadott pénzből vehetnék akár magamnak valamit karácsonyra, például a tönkrement turmixgép helyett másikat….. A gyerekek meg kapnának egy-egy marék szaloncukrot, az osztályban pedig mindenki más is vinne valamit. Popcornt, üditőt, gyümölcsöt, párszázért valamit. Lenne egy kis zene, társasjátékozás, tánc, akármi. Lényeg, hogy jól éreznék magukat, a kényszerű ajándékozás helyett… Mert jelentkezzen az, akinél sosem hangzott el: x-et húztam, de nem ismerem, nem kedvelem, mit vegyek neki?

Ötleteim lennének még, lehetne pl.otthonról valami zsákbamacskának valót hozni, amiből lehet húzni. Engem csak az zavar, hogy propagálják a “ne költs, készíts” dolgot, de a gyerekeket nem erre neveli az iskola….