Mennyi vagyok?

Hány ember vagyok én? Ez a kérdés, amit boncolgatnék, bár semmi végkifejlet nincs a fejemben, írom, és lesz ami lesz.

Kialakultam mostanra, megvan már kivé/mivé lettem ez alatt a 43 és fél év alatt. Úgy érzem, eléggé önazonos vagyok, tudom merre megyek (nagyjából), tudom kinek a kije vagyok, és miért, tovább igyekszem minden helyzetben úgy viselkedni, ahogy azt én a legjobbnak érzem, ami mindenképp én vagyok. Már ha az önazonos ezt jelenti….

Itthon töltöttem 18 évet, gyerekeket nevelve. Voltak évek, hogy sehová nem jártam, a szórakozást az iskolai rendezvények, bevásárlások, családi összejövetelek adták. Mindegy ez már, nem panasz, csak épp ez volt. Aztán jöttek más évek, elkezdtem eljárni, bár még mindig nem szórakozni, de el itthonról, kicsit kiszakadni pár órára a mókuskerékből (szappant árultam, 1-2 havonta). Majd az ÚjHeni szakasz, mikor is szabadon tehettem végre, amit akartam, persze anyagi forrásaimhoz igazodva. Tulajdonképp ez a szakasz van ebből a szempontból most is, bár férjnél vagyok, de normál keretek között igazából azt tehetünk ami jól esik. Még mindig nem ez az, amiről írni akarok, csak épp némileg a témához tartozónak érzem. Hiszen a bezártságom, az egykori depi, majd abból kiszakadás is alakított engem. Azzá, aki most vagyok. Persze más dolgok is alakítottak, olvasmányaimból, beszélgetésekből, innen-onnan összeraktam egy számomra ideális embert, abból az alapból, ami voltam/lehettem volna.

Én most úgy érzem, az életemben csupa olyan ember és dolog van, amit/akit szerethetek. Ami szerethető, jó. Önmagammal is pont így vagyok. Persze rosszabb napokon ez annyira nem jön át talán, de ki vagyok békülve magammal.

Nem szabad elfelejteni, valaha én is egy külső ideállal azonosítottam magam, fontos volt a kinézet, a súly, az arc, a smink, ilyesmik. Majd egyszer csak azt vettem észre, már más vagyok, már nem sminkelek, abbahagytam, nem volt fontos, eltűnt minden ilyesmi, és már rég nem tetszem magamnak. A máz lassan elkopott. De a súly, ami sajnos “felkopott”, azaz felmászott rám, az nagyon zavart. Hiába akartam elhinni, hogy aki szeret, annak ez nem fontos (pedig valóban így volt, mindig voltak akik kedveltek/szerettek, súlytól függetlenül), azért eléggé mélyponton tartottam magam a súlyom miatt. Csakhogy az ember mindig változik, a változások pedig, akármennyire hihetetlennek tűnik mikor épp zajlik és meg kell élni őket, a legtöbbször jót hoznak magukkal, csak észre kell tudni venni. Így nálam is eltűnt az önostorozó depi, igaz, szelíd bárány nem lettem, inkább szarkasztikus humorú, mindent észrevevő valaki. De már azt is tudta ez a valaki, hogy az észrevett dolgokat nem feltétlen mondjuk ki. Mert az “őszinte” nem szabad hogy “bunkó” legyen. Ahogy azt sokan hiszik magukról, miszerint ők őszinték, aztán nem értik, miért is nem látja ezt a külvilág, pedig igazából az őszinteségük csupán szókimondó bunkóság, a valós rálátás és empátia legkisebb jele nélkül.

Nos, egy szó mint száz, kialakultam, megvagyok önmagamnak.

Majd elmentem dolgozni. Eljött az ideje, hamar találtam munkát. A munkahelyen rengeteg emberrel találkozom minden nap, akik látnak belőlem egy részt. Sokat nem, mert ezen a munkahelyen nem lehet annyira kibontani a személyiséget, lévén nincs idő sokat beszélgetni. És kérdéseim vannak. Keresem a személyiségemnek azt a részét, aki beilleszkedik, de mégis önmaga marad minden szempontból. Aztán felmerül a kérdés, kell-e “beilleszkedni”? Mit is jelent ez? Hogy felvesszük a ritmust? Milyen ritmust? A munkatempót? Mert azt muszáj 🙂 Vagy részt veszünk a céges programokon? Azt hiszem ezzel sincs gond. Más szempontból miként lehet beilleszkedni egy olyan helyen, ahol nincs idő beszélgetni? Azt mondta valaki, kár próbálkozni, mert vagy elindul valami, vagy nem. És itt jön a lényeg, hogy akkor azt hiszem annál többet, mint hogy önmagam vagyok, nem is tehetek. Mert a játék, a megjátszás nem az én világom. A mű-kedveskedés, jópofi szintén nem.

Így végkifejletként oda tudtam csak jutni, hogy egy ember, egy személy vagyok, itt sem más, mint ott, és ez a lényeg. Ha valakinek tetszik az jó, de ha nem tetszik, az én világom úgy is jó. Nekem már nem kell a külvilág visszajelzése ahhoz, hogy ismerjem az értékeim.

 

Reklámok

Ki van ez találva

Ha van pénzed, tiéd a világ. Ezt nem tudja nekem senki cáfolni. Kivéve talán az, aki remeteként elvonul a világ dolgai elől, illetve nem igényel semmi modern vívmányt. De nem róluk írnék, csak a magamfajta, egyszerű igényekkel rendelkező emberről. Akinek annyi kell, hogy ha nem is örök életig (rövid élet lenne…), de legalább öt évig kitart egy kis háztartási cikk, és tíz évig egy nagy. Ez azt hiszem alap elvárás lehetne.

De sajnos nem az. Mert ha megmaradsz a legalsó árkategóriánál, amihez jogod van, hisz azért van olcsó, mert mondjuk vagy nincs több pénzed, vagy egyszerűen nem szánsz rá többet, akkor szart kapsz. Nemes egyszerűséggel, az bizony nem áru/termék, hanem végtermék. Bizonyára vannak kivételek, de nem hiszem, hogy különösebben szerencsétlen lennék, és csak rám várnak az ilyesmik, hisz ismerősi körben is tapasztalom. Hogy az egyik fajta medence, amit minden medenceárus hely árul, hisz olcsó, egy nyarat sem bír ki. Inkább nem veszek évek óta medencét, mert a sokszorosát költöm az elfolyt víz pótlására, illetve ragasztóra. Majd egyszer veszek drágábbat, más márkát. Addig marad a strand. Szerencsére a faluban olcsó, medencés fürdési lehetőség van.

Nézzük azokat, amiken kiakadtam, és klavit ragadtam. Az első egy ébresztőóra, hőmérő funkcióval. Nem márkátlan, akaji a lelkem (direkt írom el a nevet, nem akarom a céget lehúzni, hisz ez is csak egy jelenség). Majdnem 3 éves. A számlapja fél éve üres. Új, minőségi elemekkel is. Működik, hangot kiad. Például ébreszt, kikapcsolhatatlanul. Beállítani új korában is nehézkes volt, hiába a leírás, nem úgy vette a gombokat, ahogy azt kell. Szeretem ha valami egyértelmű. Nem baj, ha bonyolult lépésekkel jutunk el a megoldásig, csak jussunk el. Ne egyszer így, másszor úgy, mert az már végtermék kategória, ugye? Ja, 4000 ft volt, hogy elég alapos legyek. Ennyiért jó is lehetne.

A másik egy hitacsi rádió. 2 éves. Fél év használat után a kikapcsoló gombja beszakadt. Nem nyomtuk erősebben, mint ahogy igényelte. Gyengédebb nyomásra nem csinált az semmit. Nos, mióta beszakadt, azóta vegyesen reagál mindenre. Néha hangadásra zenét vált (pendrive-os, kártyaolvasós), zene váltás kísérletére pedig maximumra emeli a hangot. Rádión egy sáv jön be, szerencsére olyan adó, amin nemszeretem tuctuc zene megy. Nem hallgatom. Porfogó. 8000 forintba fájt. Ez sem olcsó szerintem.

Két éve kaptam szülinapra egy porszívót. 2 in 1, porzsákos és tartályos is. Örültem neki, nagyon jó volt végre egy jó porszívóval dolgozni (szenkor), ami olyan erősen szívott, hogy emelte a szőnyeget. No, lesz itt szupergyors, alapos takarítás, hurrá! El is tartott ez az öröm egészen 3-4 hónapig, mikor elkezdett leállogatni. Visszaküldtem. Ők meg vissza nekem. Hogy ennek semmi baja, cseréljek szűrőt. Cseréltem. Új szűrővel még annyi ideig sem tartott a jó világ. De hagytam, mondom nem fogom cserélgetni állandóan, kitakarítottam. Azaz kiütögettem belőle a port, alaposan kipucoltam. Mostanra hol tartunk? Nos, a rakéták ide sosem jutottak. Hepa szűrő nélkül sem bocsátottak ki annyi port, mint ez. Komolyan, ha lennének a házban dinoszauruszok, kihalnának. Tehát vennem kell egy porszívót. Kinéztem egy kerhert. Száraz-nedves, ismerős teszteli, azaz megvan neki kb. 1 éve, és tökély. De nem mertem a teszkóban megvenni ötezerrel olcsóbban, mert mondom a nevezett áruház műszaki része hallomásaim alapján nem a legmegbízhatóbb beszerzési hely. Mi van, ha azt mondta a porszívós cég, hogy: tessék teszkó, itt van párszáz gyártási selejt, add el ár alatt, ha csak e felét hozzák vissza, már jól jártunk. Neeem. Elég volt a szarokból. Ja, a porszívóm 17ezer volt. Nem a legolcsóbb, ez sem.

Tehát akkor, mi a teendő? Az olcsót minek gyártják? A gyártási hulladékot miért adják el? Nem érzitek, hogy ez dupla szívás? Akkor ha erre vagy szakosodva, hogy nem költesz százezreket egy gépre, akkor az egyszerűen kukalakó lesz pár év múlva?

Vannak ezek a hülye dumák, hogy a minőséget meg kell fizetni. Igen. Alapszinten egyet is értek. De azzal, hogy a minőség erősen túl van árazva, azzal nem. Azt sokallom.

Dilemma, dilemmák, dilemmábbak…

Vannak napok, amikre emlékszem a régmúlt időkből, van amire nem igazán. A tesóm például gyakran felhozza, mikor beszédet tartottam neki, hogy szedje össze magát és költözzön el anyánktól végre, és kezdjen magával valamit. Én erre a beszélgetésre nem emlékszem. Neki mérföldkő volt, nekem csak egy beszéd a sok vagy néhány közül…

Arra emlékszem, hogy pár évig, miután elmúltam 19 éves, arra gondoltam, hogy az jó év volt, mindig annyinak kéne lenni. Se nem sok, se nem kevés. Pedig dehogynem… kevés az, és én is az voltam,  de akkor még ez nem látszott. Na meg mi lett volna, ha annyi vagyok tudásban, mint ma? 19 évesen nem is lehet annyi és olyan széleskörű tapasztalatot gyűjteni, aminek a mai elégedett, 43 év az eredménye… Plusz ez csak egy gondolat volt, nem egy bizonyos nap. Én most olyasmit keresek a múltamban, mikor valamit elhatároztam, és az megváltoztatott, plusz emlékszem is rá, vagy  amikor külső behatásra változtattam.

Egy-két ilyen nap vagy történés azért van. Amikor elhatároztam az első hosszú kapcsolatomban, hogy ennyi, innen már csak kifelé, és tartottam is magam hozzá. Az a pillanat maradandó volt és meg is változtatott. Vagy mikor Móni a régmúltból itt volt, felelevenítettük a barátságot, beszélgettünk, és utána kérdezett illetve megállapított valamit, amiből rádöbbentem: nem is szeretem már a második férjem. Rég nem, csak akkor tudatosult. Na ez is megváltoztatott, de inkább csak belülről. Amit a külső változás még évekig nem ért utol. De ez is fontos pillanat volt.

Pár rossz döntésre is emlékszem, mikor eldöntöttem egy vizsga után, hogy most nem tanulok tovább, mert elég volt, majd egy év múlva. Amely év azóta sem jött el… Még nem tudtam, hogy azok a következő évek mindig csúsznak, sokszor örökre….

Keresek, kutatok az emlékeimben, de olyan sajnos nem rémlik, hogy valaki elkapott volna, és hatásosan ráébresztett volna olyasmire, aminek megfogadása megváltoztatja az életem.

Ma nem voltam itthon. Mikor pedig hazaértem, főztem tarhonyát, amit nagyon szeretek. De nem ehetek belőle, mert hoztam egy döntést, amit tartani akarok. Hisz annyi ilyen jellegű döntésem volt már az utóbbi években, amiket nem tartottam,  így nem is maradtak emlékezetesek azok a napok. De ma például arra gondoltam, mint Scarlett O’ Hara, hogy “Holnap is van nap”, majd eszem tarhonyát akkor… Mert még 83 évesen is szeretnék enni, no meg lélegezni.

Melyik elhatározásban van annyi erő, hogy tartsuk magunk hozzá, és amelyiknek hatására nem történik semmi, abban miért nem volt? Ez gondolom azon múlik főleg, hogy MI milyen erővel határozzuk el azt amit, illetve mennyire maradunk erősek másnap is…

No és visszatérve oda, hogy igazából nem emlékszem arra, hogy külső behatásra hirtelen változott volna az életem. Aminek főleg az lehet az oka, hogy én elég önfejű vagyok, és nem szeretem a beavatkozást. Bár ma már inkább meghallgatom és érdemben foglalkozom azzal, ha valakinek értelmes meglátása van velem vagy a dolgaimmal kapcsolatban, de azért ez eléggé behatárolt dolog. Jó csillagállás is kell hozzá…

Végigvéve azokat az eseményeimet, mikor próbáltak hatni rám, rájöttem, hogy egyik próbálkozás azért nem volt jó mert nem azt látták, amit én, a másik azért, mert többet láttak, mint én. Konkrétabban: “Miért akarod elhagyni, olyan rendes ember.” másik: “Miért vagy vele, olyan… izé…” Persze ez utóbbinál ma már látom, hogy nem csak többet láttak, hanem főleg én láttam keveset. Az elsőnél pedig ők látták be: kevés volt a szemük, hogy észrevegyék, miért nem rendes ember. Ebből látható, hogy a beavatkozás figyelembe nem vétele elég széles sávban szóródhat. Hol erről szól, hol arról. Én ezeknél az eseteknél nem éreztem azt, hogy rólam szólna, hogy engem egyáltalán látna bárki. Nem is hallgattam senkire. és igazából nem tudom, ha hallgatok, az min változtat? Ha elfogadjuk a sorsszerűséget, hogy megvannak az útjaink amiken végig kell menni, akkor hiába tekintünk vissza, hogy hol, mikor rontottuk el ezt vagy azt, és mit csinálnánk másképp, az hová vezethetne? Mert egyrészről megtörtént már, másrészről talán nem is történhetne másként.

Vagy ez csak az emberi tudat behatároltságának hibája? Hogy a mai “eszemmel” azt fogom fel ami most van, mai látásommal csak ezt látom, ami itt van? Nem is tudom másként elképzelni, minden ilyen “mi lett volna” elgondolás csak utópia, elképzelhetetlen. Mert ami most van, azt nem akarnánk feladni. Hozzáteszem, ha a több út működne, ha nincs sorsszerűség, csak döntések és következmények vannak, akkor nem is kéne feladni, hisz nem lenne mit. Mert akkor épp most máshol lennék és mást csinálnék, más emberekkel körbevéve.

Hová is vezet akkor mindez? Talán oda, hogy igen: próbálhatunk beavatkozni, de ez igazából csúnya szó. Mert beavatkozási céllal szerintem nem szabad senkihez szólni. Inkább a véleményünk formálhatjuk meg, de ha nem veszi figyelembe, akkor nekünk azt nem szabad magunkra, venni, sértettséget érezni. Mert az nem a mi életünk. De mondok egy másik megközelítést, amikor is az illető nem azt látja amit mi, azaz nem teszi azt, ami szerintünk üdvös lenne, csak bizonyos idő múlva. 1 hónap, 1 év, 10 év. Tök mindegy, de végül úgy tesz, csak később. Egyszerű ez: nem akkor volt ideje annak a dolognak. Bizonyos más dolgoknak meg kellett lennie hozzá, stb. Nem az esze jött meg későn, hanem a “csillagok állása” volt másként.

Üljünk ki… …a barátságról

Érdekes kérdés ez, a barátság kérdése. Azt mondom, minden egyes kapcsolatnak az egyik alapja a közös élmény. Átélünk valamit együtt, esetleg vannak közös programjaink, szimpátia is van, közös érdeklődésféle, legalább egy valami iránt, és akkor esetleg adott is az, hogy a kapcsolat folytatódik. Az elején elmondom, az a szó, hogy “kapcsolat”, ebben az írásban a bármiféle kapcsolatot jelenti, ami két ember között létrejöhet. Gyermek-szülő, barát, párkapcsolat, testvéri kapcsolat.

Nos, már az elején magyarázkodnom kell, mire is gondolok a vérségi szálaknál. Hiszen anyánk, gyermekünk, testvérünk iránt kicsit több, mélyebb, másabb ez az érzés, mint amit az elején írtam. De én nem erre, az egyébként normális viszonyra gondolok, mikor is a felek együtt nőnek fel, együtt élő családként, hanem olyanra, ahol egyik nincs jelen a másik mindennapi életében. Kifejtem.

Van az elvált szülőpár, és van a gyermek. Ha a különélő szülő nem foglalkozik a gyerekkel, nem ápol napi kapcsolatot, vagy olyasfélét, akkor hamar semmilyenné válik az egész. Nem lesznek az említett közös élmények, nincs semmi közös pont, amiből kiindulhatna egy beszélgetés, az pedig baj. Hisz egy jó beszélgetés akármiről, még meg is alkothat egy barátságot. Lerakhatja az alapot. Nálunk is elhangzott ilyen: “Miről beszélgessünk apa, nem tudok már mit mondani.” Apát ez pofán vágta, de mégsem keresi a gyereket. Indok nincs, megtehetné. Semmi és senki nem akadályozza. De köztük nincs barátság. Nincs közös téma, nincs érdeklődés. A gyerekben volt hiány emiatt, de elmúlt. Már nem fog visszajönni.

Ugyanez testvéreknél, egyéb rokonoknál, akik nem élnek együtt. Ha nincs semmi közös élmény, alkalmankénti beszélgetés, amit lehet folytatni, amibe lehet kapaszkodni, egy kis foszlány legalább, akkor igazából két idegen, akik egy vérből származnak. De ennyi.

Van nekem olyan barátnőm, barátom is, akikkel ritkán beszélünk. De számon tartjuk egymást, és amikor beszélünk, akkor semmi akadozás nincs a csevejben, olyan, mintha tegnap váltottunk volna utoljára szót, pedig eltelik néha egy év is. De azt hiszem a napi kapcsolat inkább egy helyen élő emberek között alakul ki.

Még elmesélhetném számomra mi a barátság, ki a barát, de azt hiszem sokszor ez épp olyan megfoghatatlan, mint egy szerelem. Ha meg akarod magyarázni, akkor le kell bontani atomjaira, és akkor elvész a lényeg. Egy akármilyen érzelem sosem fizikai alapú. Kitérnék itt arra, hogy ez igen erősen érvényes a párkapcsolatra is. Mert az, ami fizikai vonzalmon alapszik, el fog tűnni az első változásnál, ha nincs a két fél között barátság. Változások pedig vannak. Akár küllembeli, akár teljesítménybeli, és a vágyaink is elhalhatnak az idő múltával. Akkor is, ha egyébként a szerelem, szeretet meg minden egyéb megmarad. Nem feltétlen történik meg, de megtörténhet.

Szeretem ezt a zenét.

“Ez a mi mesénk, betonból erdőre, gyere barátom, üljünk ki a tetőre.”

Itt nekem mindig az újpesti tízemeletes ház teteje jelenik meg…  nem mintha bármikor kiültem volna oda, vagy lett volna akkor, ott olyan barátom, barátnőm, akikkel meg is maradt a kapcsolat olyannak. Azt hiszem a leggyakoribb az, amikor egy-egy ilyen kapcsolatnak megvan a kifutási ideje. A létjogosultsága. Aztán vége, csak az emlék marad, az érzésfoszlány, milyen jó is volt mikor itt vagy ott voltunk, de nincs már igény a folytatásra. Minden összeveszés vagy veszteségérzet nélkül. Szépen kifutott, tartott amíg tartott. Azt hiszem ezt kihűlésnek is hívják. Nincs oka, nem történt semmi, és még ha hiányzik is valami, akkor az sosem az adott ember, hanem inkább a nosztalgia, hogy milyen jó volt. Azt hiszem ez a zene a kamaszkoromra visszatekintés, egy komplett nosztalgiavonat. Visszanézek, de tudom, hogy sokat változtam és már ide tartozom. Nem akarnék még egyszer ott lenni, de azért jó volt.

Azt, hogy akkoriban könnyebben eltűnt egy kapcsolat mondjuk egy költözés miatt, magyarázható a közösségi háló hiányával. Bár posta volt, telefon akadt, de más volt minden. Ma már egy ilyen költözés annyira nem számít, mert nagyjából ingyen lehet kommunikálni, a világ túlsó felével is. A közös programok hiánya pedig áthidalható a beszélgetéssel, meséléssel, őszinte és odafigyelő, ítélkezésmentes érdeklődéssel.

A barátaimat ismerem. A jelenben is. Tudom milyenek, ismerem a hibáikat, de azt is tudom, miért van ez nekik. Látom, min változtathatnának, de nagyon nem nyúzom őket ezzel, mert elfogadom: kívülről könnyebb egy helyzetet megoldani, mint benne élve. Ha megkérdik mi a véleményem, elmondom. Teljesen őszintén, mert mint a párkapcsolatnak, a barátságnak is feltétele ez. 

 

 

 

Emberek, madarak és a lapos Föld

Csak a fecskék és néhány ölyv szeli át a kék eget, felhő egy szál sem. Arra gondolok, a röptüket nézve, vajon mi dönti el, melyik madár költözzön és melyik teleljen itt? Mennyivel érzékenyebb mondjuk a fecske a hidegre, mint a cinke vagy tengelic? Lehet valami ős-szerződést kötöttek a madár-teremtővel…. nem tudhatjuk.

Mindegy is, gondolom tovább, de mi értelme van itt maradni télire? Kaja csak az van szinte, amit kiraknak az emberek. A többi, amit összeszednek, akár ott is maradhat. Rovar ugye nem sok akad késő ősztől tavaszig, gondolom. Szóval, a kérdés fennáll. Mi dönti el, ki megy, ki marad? Miért nincs benne a cinkében a kíváncsiság, hogy hová tűnnek a nagy nyári csapatok? Miért nem indulnak el, mint Gombóc Artúr? Megint csak azt tudom gondolni, hogy nekünk, embereknek nincs szükség itt rájuk. Télen semmiképp. Akkor miért maradnak? Csak mert túl sokan lennének ott, ahová mennek? Felborulna a biológiai egyensúly?

Némi válaszfélét (feltételezett válasz) már találtam. A ragadozók nagy része marad, ugye. Azoknak pedig kell enni valamit. Egér, pocok, mezei nyúl akad, de jól el tud bújni. A madárkák is gondolom ezért vannak itt is, ott is, mert van ugye a tápláléklánc. Ez lehet. De miért pont azok? Tulajdonképp pont annyira érdektelen ez a része, minthogy lapos-e a Föld vagy gömbölyű….

Pár napja beléptem a laposföld hívő csoportba, mert kíváncsi voltam egyrészt az érveikre, másrészt az egész hülyeségre (no judge). Pár nap olvasgatás után arra jöttem rá, hogy nagyon-nagyon mindegy, milyen a Föld. Mert ha lapos, mint eme összeesküvés-elmélet hívők szerint, akkor mi van? Jól átverik vele az emberiséget, és…. És??? Ettől nem lesz semmi változás az életemben, azt gondolom. Azaz, ha holnap minden média ettől harsogna, akkor is csak el kéne menni suliba meg dolgozni, enni kellene, meg wc-re menni, aztán ennyi. Élnénk, ki boldogan, ki kevésbé, és új hülyeséget keresnének azok, akik másban nem találják meg a boldogságot, vagy gondolkodni valót. Ha lapos a Föld, fölötte búra (sokak szerint bura) van, és a szerintünk Déli sark az egy vastag jéghegy a szélén körben, utána meg leesnénk, a Hold és a csillagok oda vannak vetítve, nos, ha ez lenne, akkor mégis, az kinek és miért lenne jó, hogy gömbnek higgyük?!? Nos, tudom, annyit kérdezek, mint egy hároméves, de mások meg ugyanúgy magyaráznak meg blődségeket…. Na de a hitéhez mindenkinek joga van, nekem is, nekik is. Bár szerintem ez az egész már ezen túlmutat, de természetesen nem zárnám őket sem diliházba. Ott vannak ők maguktól….

Visszatérve a költöző madarakhoz, úgy lehetnek, mint az mi, humanoidok. Nem tudom egyes emberek (mint én is), miért maradnak meg a ott, ahol vannak, mások pedig játszi könnyedséggel változtatnak országot, földrészt. Mert látom én, hogy itt konkrétan nem jó, hogy máshol sokkal jobb, de mégsem érzem, hogy mennem kéne. Talán hiba, sőt, biztos hogy az, de azt is hiszem, mélyen ráadásul, hogy ezeket a belső érzéseket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mint ahogy a cinkének sincs keresnivalója Afrikában…. De lehet, hogy 30 év múlva mind elindul az összes, mert az van bekódolva. És lehet, hogy 5 év múlva én is felkapom a családot és meg sem állok a lapos föld széléig….

Szolga, vagy partner?

Folytatom az előző, gyereknevelési kérdéskört, kicsit más irányban. 

Addig nem csinálod a jó módszert/dolgot, amíg annak igénye nem a tiéd. Azaz: tudhatod, mi a jó neked, hogy mondjuk többet kéne mozogni, olvasni, másként élni akármelyik szempontból, amíg azt nem kezded érezni, hogy ez a te gondolatod. Addig, amíg csak mások miatt csinálsz bármit, az az ő hatásuk rád. Addig a szolgája/lenyomata vagy egy elvnek (embernek), nem a társa.

Ráadásul amíg ÉN nem érzem, igénylem, addig minek csináljam? Például mondhatod a legjobb barátodnak, hogy a társa egy gyökér és a baráti társaságból már mindenki kerüli, amíg ő maga nem veszi ezt észre, addig inkább szembeszáll mindenkivel, azért az egyért. Addig saját magára ragasztott vakságban fog élni, nem azt látja amit a többi ember. De amikor lehull a hályog a szeméről, amikor megtörik a “gonosz varázs”, akkor lesz igazad. Addig csak olyan valaki voltál, aki rá akarja erőltetni a véleményét valakire, aki nem vevő erre.

Miként jön ez a gyerekekhez? Érdekes a dolog, sok szempontból. Tanítjuk őket, neveljük, készítjük fel az életre, de ez őket nem nagyon hatja meg. Csak néhányukat érinti meg mélyebben: van jelentősége annak, hogy megtanítom rendesen mosogatni, hogy rendben tartatom a holmiját, hogy megtanul teregetni. Ez nekik csak piszkálás, szolgaélet.

Nekem is az volt… Lázadtam mint egy pulyka, mikor Anyu kihívott a konyhába és nekem kellett rántást készítenem vagy panírozni, netán egyedül főzni. Mindig azt mondtam, én ugyan senkinek, soha! Aztán mikor terhes lettem, akkor kezdtem hívogatni a nagymamám, mert Anyunak nem volt telefonja, hogy mit hogyan és miért.

Attól pedig igyekszünk megóvni őket, amit mi elrontottunk, próbáljuk másként formálni a sajátunkat, de ez, valljuk be: néha egyenesen lehetetlen küldetés. Gyakran odaállítom őket a kiborított szennyes kosárhoz, hogy forgassák ki a fonákjukon lévő ruhákat, mert hátha ebből megjegyzik, hogy miként kell belerakni a szennyest. De ez sem az ő elsődleges érdekük, most még. Így ez is szolgaság, nem partnerség. Szeretném, ha a nagy lányom már tudna főzni ezt-azt, de látom rajta: most hiába erőltetném. Majd hívogatni fog…. De nem baj. Mert mondjuk ezen kívül sok mindenben látom, hogy tökéletesen alkalmas már most az önálló életre, el tudja látni magát és a környezetét is rendben tudja tartani. A nagy fiam egyenesen kiköveteli, hogy főzhessen, de a rendben tartás még nem érdeke. Tud mindent, mit hogy kell, de még szolgaság. Majd kialakul az is, mikor sajáttá válik az igény.

Addig mi csak annyit tehetünk, hogy az élet minden területéhez odahívjuk őket, adunk nekik feladatokat, hogy valamennyire érezzék és lássák, hogyan kell. Majd amikor eljön a partnerré válás ideje, akkor nem totál kezdőként fognak nekiállni, hanem a meglévő szolgai, unott technikát tökéletesítik.

Érdemes írni a motivációról is. Mert az kell. Igaz, ettől még nem lesz belső igénye senkinek az adott dologra, tehát nem fogja legközelebb magától összeszedni a szemetet az udvaron, mert tegnap ezért ehetett még egy szelet tortát. De hátha legközelebb magától látja majd meg, lehetne ismét szedegetni, és az sem baj, ha megkérdi utána: kaphatok ezért jutalmat? Persze, de lehet, hogy a következő alkalommal “csak” az lesz a jutalom, hogy szép munkát végeztél. És ezzel is meg kell tanulni együtt élni.

Az egyik fiam még nem látja, nem érzi, hogy azért kell tanulnia, hogy bekerüljön a jobb iskolába, hogy azt tanulja, amit akar. Ezért motiválom. Kényszeríteni nem tudom, hogy tanuljon, de ígértem neki egy általa választott ajándékot, ha minden tantárgyból négyesre-ötösre javít. Kivéve a készség tárgyak, azok nem érdekelnek. Ő egy elég öntörvényű gyerek, nem feltételeztem, hogy ezzel hatni fogok rá, de azt kellett észrevennem, hogy mégis. Elkezdett feljönni, mindig négyesekkel, ötösökkel jön haza, és bár be-becsúszik egy rosszabb is, de mégis büszke vagyok rá, mert megcsinálja. Én pedig vehetem meg azt az ajándékot…. 

A lényeg pedig talán annyi, hogy nem feltétlen kell 700-szor elmondani valamit egy kisgyereknek, ahhoz, hogy megtanulja, mert azt hiszem ez egy régi elven alapul, miszerint: “Ismétlés a tudás atyja.” Ezzel szemben én kivitelezhetőbbnek tartom a “Megértés a tudás atyja.” elvet. De még ez sem elég a gyerekeknél, mert mint fentebb írtam, amíg nem fűződik konkrét érdeke hozzá, addig a nemszeretem munkák, feladatok nem fognak sajáttá válni.

Hello, Liberalism!

Terjengenek az írások, összevetések a neten, miszerint a poroszos vagy a liberális nevelés a jó? Van akinek ez, van akinek az vált be, bár erről azt hiszem a leginkább érintett gyerekeket kéne megkérdezni, illetve megnézni az eredményeket évek múlva. De ez ugye nem így működik, hisz minden ember jellemét sokkal több dolog befolyásolja, nem csak a szülői minták, elvek.

Én úgy gondolom, a liberalizmus fogalma ebben az esetben eléggé el van ferdítve, illetve rossz szögből van megközelítve. Mert az ideális gyereknevelési módszert nem nevezném el ily módon semmiképp. Ugyanis valahol középen van az elcsépelt arany középút, ami üdvös lehet. Lehetek liberális úgy is, hogy nem a gyerekem dönt fontos, akár őt magát is érintő kérdésekben, illetve lehetek poroszos úgy is, ha egyébként nincsenek rendes elveim a gyerekekkel kapcsolatban.

És itt akkor kitérnék erre. Sok szülő csak úgy, lustaságból szigorú. Azaz az adott dologgal nincs kedve mélyebben foglalkozni, illetve abban a pillanatban a gyerekkel hosszabban megvitatni a dolgot, ezért simán tiltva van. Velem is volt párszor ilyen, még az elején, és szinte mindig rájöttem, hogy semmi de semmi okom azt a dolgot megtiltani, rá kell szánni 10-30 percet, elmagyarázni, átbeszélni, és simán meg lehet engedni. Hogy egy példát mondjak (nem saját): “Kés villa, olló, nem gyerek kezébe való” Miért is? Mert veszélyes dolgok, de az lehet egy kanál is…. Tanítsuk meg bánni ezekkel az eszközökkel, beleértve azt is, miként szállítjuk, visszük egyik helyről a másikra, hová pakoljuk ha már nem használjuk, satöbbi. Így már nem fogja hátrányként megélni azt, hogy mondjuk az oviban ő nem tud késsel enni, vagy sosem kapott ollót a kezébe, hogy vágjon. Aki fél ezektől, próbáljon ki egy hegyes ceruzát vagy akár egy fésűt, hajkefét, és még hosszú a sor. Hisz mindenből lehet veszélyes eszköz…

De elkanyarodtunk, nem ez volt a fő irány. Azt gondolom, kell minden gyereknek és embernek a keret. A határok. Nekünk felnőtteknek kicsit tágabbak ezek, de nekünk is van munkahelyünk, ahol megvannak a saját belső szabályok, amiket be kell tartani, így vagy úgy kell viselkedni. Azaz mikor még új volt nekünk, akkor ezeket meg kellett tanulni, megnevelődtünk, beletanultunk. Tehát megvannak a saját kereteink, így a gyerekekéről is ejtsünk pár szót.

Mindig úgy gondoltam, két egyforma ember nincs, így ami az egyiknek jó és hatásos, a másiknak nem biztos hogy megfelelő. Ennek megfigyelése, kiismerése a mi feladatunk, és a személyes dolgok beállítása is. Persze megvannak azok az erős szabályok, amikhez minden külön egyéniségnek is tartani kell magát, de a többi már finomhangolás.

Lényeges, hogy ameddig én a szülő vagyok felelős a gyerekemért, az ételéért, a lakhelyéért, úgy az ezzel kapcsolatos döntéseket én hozom. Megbeszélhetjük, ha vannak véleménykülönbségek, bevonni a gyereket nem valami isten ellen való vétek, de azért nagy döntéseket rábízni úgy gondolom eléggé felelőtlenség. Hisz mint fentebb írtam, ha rossz döntés születik, akkor a felelősség kié? Az enyém. A szülőé. Így azt hiszem a liberalizmus az én értelmezésemben úgy néz ki, hogy meghallgatlak, ellenvetésed lehet, de az összes tényező és lehetséges kimenetel ismeretében mi, a szülők fogunk dönteni.

Ott van még az a kérdés is, hogy a nagyobbakkal, akik korban már felnőttek, velük miként oldjuk ezt meg. Hisz ha iskolás, ha nem, már bizony 18 elmúlt, jogilag felnőtt. Nálunk ez mondjuk egyszerű, mert nincsenek harcok, bejelenti hová megy, elkéredzkedik, tudok a dolgairól. És úgy gondolom, ez így normális. Nem hiszem, hogy ne engedném el akárhová, de ha ellenvetésem lenne, akkor megbeszélnénk, aztán meglátnánk mi jön ki belőle. De erre nem tudok példát mondani a saját életemből, csak ezt a feltételes módot. Viszont megkérdeztem őt is, és ugyanezeket mondta el, amit itt fentebb leírtam. “Ha nem engednél, nem mennék” illetve a felelősséggel kapcsolatban is.

Arra visszatérve, hogy nincs kedvem megengedni valamit, amit egyébként akár meg is engedhetnék. Ennek van egy szelídebb, nem lustaságból eredő verziója is. Az, mikor akár meg is engedhetném, de nem akarom elkapatni, nem akarom, hogy elszaladjon vele a ló, vagy természetesnek vegyen olyasmit, amit inkább ki kell érdemelni. Ezért mondjuk nem engedem minden nap a számítógépemhez játszani. Vagy ugyanezen játszásért el kell mosogatni.

Mindent összevetve azt gondolom, a liberalizmus jó, de annak is meg kell hogy legyenek a határai. Nem vagyunk hippik, igaz, viktoriánusok sem. A téma pedig túl nagy ahhoz, hogy akár egyik, akár másik oldalon fixen meg lehetne állapodni.

Sorozatosan

Valószínűleg mindenki néz valami sorozatot. Mára ez rutin lett a hétköznapi életben. Van aki mindent bevállal, van aki megválogatja mit enged át a szűrőn. Anno a színészeknek ez volt a vég, tévében szerepelni. Bár elég sokan jól megéltek belőle, de mégis a nagy dolog a mozi. Itt halljatok fennkölt hangot, mikor ezt a szót olvassátok, hogy mozi 🙂 Na de a lényeg. Az utált tévé mára az a helyszín lett, ahol a nagy dolgok zajlanak. Senki nem vitatja a mozi varázsát, mert van amit igenis nagyban és jó hangzással kell nézni, amit egy házimozi sem ad vissza-szerintem. De azért ma, az okostévék és dolby hangzások világában, nem sok lépést tennék a moziért, ha valami hozzáférhető másképp is. Főleg, hogy öregszem. Vagy valami hasonló. De legutóbb, mikor moziban voltunk esti előadáson, rájöttem, nekem max. a matiné való vagy délutáni vetítés. Mert a hangerő elaltat, amihez külön segítség a sötét, és a kellemesen kényelmes ülések. Nem is emlékszem sokra a filmből….

A sorozatsztárok jól keresnek. Ismertek. Sztárok. A világ változik, így mára már nem büdös egy filmszínésznek sem, ha sorozatszerepet kap. Hisz így legalább porondon marad akkor is, ha esetleg már nem bombáznák filmajánlatokkal. Pénzt kap érte. Az én hozzá nem értő véleményem szerint pedig a készítőknek sokkal jobban megéri reklámok, azaz bevétel szempontjából a sorozat. Miután rászoktam, sok évvel ezelőtt, azóta egy-két filmnél, ami igazán jó volt, hiányzott az érzés, hogy jövő héten folytatódik. Holott tudom, egy jó sztori vagy épp megtörtént eset megfilmesítése pont attól jó, hogy teljes történetet kaptunk, méltó lezárással. Ami egy sorozatnál gyakran nincs meg, hisz egyiket-másikat csak úgy, hirtelen hagyják abba, anélkül, hogy lezáródna a történet.

Van, amelyiket egy szereplő miatt kezdem el nézni. Van, amelyiket a sztori miatt, és sokszor a rendező neve az, ami próbadarabbá teszi némelyiket, néha csak pár rész erejéig. Amúgy olyan jó agykontrollosan, néha csak meglátom a címet, ami sokadszorra jön szembe, és felkelti az érdeklődésem. Elolvasom amit találok róla, és megpróbálom. Az ily módon felfedezetteknek 70-80%-a nézős lesz.

Van olyan, amikor elkezdek egy nagyon várósat nézni, és egy-két rész után rájövök: nem hiányzik. Mert ez bizony fontos! Két rész között hiányozzon, éljenek tovább a szereplők a fejemben, legalább néha gondoljak rájuk. Aha, pontosan olyan, mint egy-egy emberi kapcsolat. Volt ez, amit a férjem ma sem ért, miért nem tetszett. De nekem tök lapos volt. Párat megnéztem, de utána sosem jutott eszembe. Letöltöttem rutinból, aztán elpakoltam és eszembe sem jutott. Láttam egy idő után, jééé, itt van 3 rész, de még mindig nem mozdult meg bennem semmi, hogy nézni kéne. Így töröltem, és annyiban hagytam. Azóta sem jutott eszembe. De most végiggondoltam, vajon miért van ez így.  Számomra a karakterek laposak, unalmasak, a sztori eléggé hétköznapi, és nem is értem mit lehet ezen ennyit nyújtani. Váljanak vagy ne, aztán hagyjanak vele békén. De hát, -mondja a férjem,- a Rózsák háborúja is jó volt, ugyanez a “hogyan csesszünk ki minél jobban a másikkal” dolog miatt. Oké, de az egy film, nem egy sokrészes sorozat! Ráadásul jobban ki volt dolgozva. Tehát a sorozattá nyújtás nem mindig jön be. Bár tisztában vagyok vele, pont elég sok embernek tetszik ahhoz, hogy még sokáig velünk legyen. Nos, amíg nem kötelező nézni, legyen.

Vagy ez sem annyira izgi már, az első évad után. Pedig szintén nem rossz a maga nemében, de ha darálod, rájöhetsz, hogy eléggé sematikus, mindig ugyanaz történik benne, semmi nagyobb izgalom. Pedig titkosügynökös, a szereplők is jók, de két hét alatt egyszer nem jutott eszembe.

Igazából a rendező kérdést boncolgatnám egy pár mondatban. Shonda Rhimes jó. Ehhez kétség nem fér. Pont mint J. J. Abrams. De nekik is vannak olyan vonalaik, amik egy idő után érthetetlenek (hogy miért mennek még mindig), vagy túl komplikáltak lesznek, és elkaszálom őket.

Kibontom. Shondának szerintem a főműve A Grace klinika és a korán elkaszált Private Practice is elég szép kort élt meg. Volt persze más orvosi sorozatos etapja is, Dzsungeldokik néven futott itthon, ami nekem tetszett, de nem ért meg sok évadot. De legalább hozott át jó színészeket belőle a Grace-be. Másik szuper sorozata a Botrány,  politikai, jók a szereplők, jó a sztori-olyan, amit simán bele tudok illeszteni a valóságba, és mindig van olyan cliffhanger, ami miatt nem lesz unalmas. Ellenben a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot, na az elég kibírhatatlan lett nekem a második évadra. Hogy ezek az ügyvédtanulók mindig belekeverednek valamibe, lehetőleg teljesen “életszerű” gyilkosságokba, hogy sosem keverednek ki a kusza helyzetekből igazán, teljesen hiteltelen. Abramsnál ez a Heroes és a Lost volt, amiket tényleg csak “becsületből” néztek végig sokan, velem együtt. Azaz ha x évadot végigtoltam, ezt az utolsót is lenyomom, kíváncsi vagyok, mit hoznak össze a végére. Nos, ez is kár volt, a vége máig érthetetlen, semmi. Mindkettőnél. A végére tényleg a darálás maradt, semmi izgalom, semmi “nézném még”, “miért van vége” érzés nem maradt, mint mondjuk a Haláli hulláknál. Azt nagyon szerettem. 2-3 évente megnézem újra, és mindig jó. Mint például a Gilmore girls is mindig tud adni.

Visszatérve az elejére, mi a fontos, mitől jó egy sorozat? Ne csak unaloműző legyen, mert egyrészt nem sűrűn adatik meg az unalom érzete, másrészt olyankor inkább elütöm az időt valami értelmesebb dologgal. Tehát csak azért ne menjen a tévé/laptop, hogy legyen egy hang a szobában. Inkább olyasmi, hogy az ezzel töltött időm legyen minőségi, szórakoztasson, hisz nyugodtan nézni valamit nem adatik meg túl gyakran (az én életemben egy 40 perces sorozat kábé háromszorra nézhető végig, egy 20 perces kétszerre). Szóval legyen szerethető. Hiányozzon, legalább egy kicsit. Mert persze azért nem ez tölti ki az életem, nem sírok könnyesre párnákat filmek miatt, de az, amelyik eszembe jut, amelyiknél gondolkodom, hogy mi lesz vajon, az jó-nekem.

Mi lenne, ha…

Mindenkiben van jó adag „mi lenne, ha” gondolatsor. Mi lenne, ha szőke lennék, mi lenne, ha Amerikában élnék, mi lenne, ha gazdag lennék, stb. Van, amit meg tudunk valósítani, azaz kipróbálhatjuk, pl. milyen lenne szőkén az élet, de sok mindent nem lehet egyik napról a másikra körénk varázsolni. Ma, elhízva nem láthatom, milyen lenne vékonyan az életem. De fantáziálhatok arról, hogy mondjuk, sok problémám az életemben ebből adódik, és ez megszűnne, ha eltűnne a felesleg. És valóban: minden változás hoz magával más változásokat, ez tény. De azt hiszem, a nagy dolgok általában maradnak. Tehát ha ma ilyen vagyok, mínusz öt kilótól sem leszek sokkal másabb. Szerintem nem azért kell akarni a fogyást, hogy hirtelen eltűnjenek az aggodalmaim, mert aki erre hajlamos, az mindig is fog aggódni dolgok miatt. Csak mindig más lesz az indok az aggodalomra. Elképzelhetünk ez másik ént, aki ott bent bujkál, de azt hiszem, ha tényleg létezik, akár most is előhívhatjuk. Ha teret adunk neki, élni fog vele. Lehetsz jobb ember már ma, elhízva is, és talán ez fog lazábban elindítani a pozitív változás felé. Ami még talán lényeges, bár semmi, ami feltételes nincs bizonyítva, ami valószínű az nem igaz, hogy várhatsz csodát a fogyástól, és valóban az lesz-a testednek. De a remélt boldogsághoz, lelki üdvhöz ennél kicsit több kell.  Nem csak a fizikai változás, hanem gondolat-nagytakarítás, mikro és makrokörnyezeti tényezők összessége, és a többi. Lényeg, hogy ha kint változni akarsz, akkor kezdd bent. Ha eljutsz oda, hogy mindegy is miként nézek ki, mert így is-úgy is boldog vagyok, szeretem az életem, akkor jó. Ha nem szeretem, akkor soványan sem fogom…

MIÉRT IGEN, MIÉRT NEM?

Mindig, mindenre van magyarázat. Akár magunknak, akár másoktól. Kérdés, off vagy on ember vagyok? Lehet választani, de ha az utóbbit választod, azzal kikapcsolsz minden teremtést… Ha a válaszod az élet adta kérdésekre, vagy mások által kért dolgokra, hogy “nem, mert”, akkor neked  kifogásaid vannak. Benne vagyok én is, még csak most léptem a változás útjára, de megy a dolog. Jó érzéssel tölt el, hogy akármilyen rossz az idő és jeges az út, örömmel megyek le a boltba, vagy akárhová, mert arra gondolok: azért igen, azért jó most nekem, mert így is mozgok. Így haladok egy lépést az utamon, ami az áhított súly és edzettség felé visz. No és mire is lenne jó, ha rossz kedvet ápolnék? Egyrészt attól még menni kell, és ott a stressz, rossz közérzet, rossz hangulat, kedvetlenség… mire jók ezek?

Na persze ott van a „miért igen” jó hatása mellett, a „miért nem”-nek is a jó hatása… Gondolok itt az evésre. Neeeem arról van szó, hogy akkor most már minden “miért igenes”, például: azért eszem meg a tortát, mert finom, hanem ellenkezőleg: azért NEM eszem meg ezt már, mert eleget ettem, mert fogynom kell, satöbbi. Figyeljünk a részletekre, és az kiegyenlítődésekre is, mindenképp.

MELLÉKES, SZINONIMA

Ha ráléptél a jégre, sokszor bekerülsz egy szinte kivitelezhetetlen helyzetbe. Mert már se előre, se hátra nincs út. El lehet persze kerülni a jeget, a csúszós helyzeteket, de nem mindig jön össze. Ha nem figyeltél és ráléptél, meg kell gondolnod minden következő lépést. Mert lehet, hogy elesel. Nagyot esel. Kivárni nem tudsz, A “majd elmúlik” nem minden problémára hatásos, mert van, hogy messze az olvadás, nem állhatsz ott hetekig. Mindenki megpróbál állva kijutni a rossz helyzetből, de sokszor nem megy könnyen. Néha le kell menni a földig, négykézlábra állni, hogy kimássz a bajból. De a lényeg, hogy mindig állj fel ha a jégfolt a hátad mögött van, sose feküdj le tartósan, mert azzal csak tetézzük a meglévőt problémát. Szinonimával: ha lemásztál a jégfoltról, és négykézláb mész hazáig, akkor: kiszakad a nadrágod, sebes lesz a térded, és még hülyének is néznek. Kell az a beütött feneked mellé?

Oly gyorsan száll…

Könyörtelen.

Mindenhol ott van, mégsincs sehol.

Nem látom, csak érzem.

Nyomait rajtam, bennem hagyja.

Nem szeret engem, nem szeret senkit.

Nincsenek érzelmei, nem tudok hatni rá.

Csak teszi a dolgát.

Múlik az idő… Sosem áll meg, és az élet rövid. Persze, mikor még úgymond nem számít, akkor nem az. Akkor még nem törődünk vele. Az a nagy baj, hogy mikor már tudatunkra ébredünk, mármint eléggé tudatosak leszünk, addigra sokszor már a fele eltelt. Jó esetben a negyede vagy a harmada…. És mi is a tudatosság? Honnan tudhatjuk, hogy ahogy élünk, ahogy a gondolatainkat alakítjuk, az jó-e? Ez ugye legtöbbször csak utólag derül ki… Sajnos. És erős törvények ezek. A tegnap már elmúlt. A holnap még itt sincs. És a ma? Halogatsz? Csak feltételes mód van? Kéne, jó volna… Vagy még az sem, mi?

A legjobban azt utálom ebben, hogy mindig gondolok rá, és tenni nem tudok ellene. Az ellen, hogy mennyit elvesztegettem… Hogy rosszul csináltam, részben. Mert van ami az életemben jó, és nem cserélném el, de van, ami egyelőre kilátástalan. Még akkor is frusztráló, ha tudom, hogy minden alakul, folyamatosan változik és úgyis meglesz, ami az enyém. De mikor ötlettelen vagyok, mikor csak tudom, hogy kellene, de nem látom hogyan, akkor az stresszel. Ráadásul én sem vagyok időutazó, az enyém is múlik, könyörtelenül.

Ezeket a gondolatokat nem tudom, miként vitathatnám meg a gyerekeimmel. Hogy adhatnám át nekik, mennyire fontos a jelenben történő minden, mivel erősen befolyásolja a jövőt. Hogy minden mai cselekvés egy elvetett mag, amiből nem tudjuk mikor és nem tudjuk mi fog kikelni. Gondolkodom erősen, hogy adjam ezt át, hogy értsék. Hogy majd segítségükre legyen. Hogy tudják ezt, mert fontos….

Tudom ám, hogy a legszebb béke és gazdagság is megfordulhat egy pillanat alatt, és változhat szegénységgé, káosszá.A béke talán mindig egy illúzió, szünet a két háború között. Talán így van, talán ez túl pesszimista. Lényeg, hogy ha minden jó, akkor is kell lennie vésztervnek, de mi itt manapság szinte csak ilyenből tudunk élni. Vészforgatókönyvből. Mert marhára nem látjuk még a jelent sem, elmosódtak a határok, semmi nem tervezhető és emiatt jövő sincs. Egyik napról a másikra élve nem lehet hosszú távú terveket szőni, illetve nehéz.

Kérdés, hogy miért is akarunk annyira tervezhető életet? Hisz azt mondják a bölcseletek, hogy élj a mának, légy benne a jelenben. Ha pedig a jövőt tervezem, az nem a jelen. És itt jutunk vissza oda, hogy el kell vetni a magokat. Ha tudom, mit akarok elérni, majd csinálni, azt ma kell elindítanom. Több úton is. Hisz nem minden mag kel ki.

Azon gondolkodom, vajon hány és hány olyan ember van, aki tudna változtatni az életén,  de önmaga gátjaként működik? Úgy gondolva, hogy 40-50-akárhány évesen már késő, már jó lesz úgy, ahogy van, és megmarad ott, ahol igazából sosem volt boldog? Értem ezt bármire. Kapcsolatra, munkára, lakhelyre, életmódra, életre.

Érdekes egy társadalom ez, a legtöbb ember szerint jó a tapasztalat, de mégsem keresett a koros, középkorú munkaerő. Mindenki tudja mit kellene tenni, de kevesen cselekszenek. Akik igen, azok hamar háttér nélkül maradnak. Jó ez valakinek? Annak, aki a hamis biztonságból tekintget kifelé, és úgy gondolja, a négy fal majd megvédi mindentől? Érdekes egy világ, furcsán érdekes emberiséggel. Nem kritizálok, csak gondolkodom. Csak keresem a válaszaim, mások válaszait.